Kezdjük talán ott a történetet, hogy a közgében van egy tesitanár, akit ugyan úgy hívnak, mint apumat (Molnár Ferenc). Rendes férfi, van humora, viszont szigorú, és megdolgoztatja rendesen a osztályokat, hozzáteszem legtöbbször fiú csoportokat kap, akiknek néha nem árt, ha levezetik a fölös energiájukat. Most pedig nézzük a sztorit.

Szerda harmadik óra előtti szünetben járunk. Beszélgetek, nevetek, jól elvagyok. A táskámban vár rám egy alma, amit még meg kell ennem a közeljövőben. Alkalmazott közgazdaságtan óra lesz a szünet után, gondoltam, majd akkor megeszem, hisz tanárnőt nem zavarja, engem senki sem figyel, ahogy eszem az almámat, és még jól is lakom - legalábbis lesz valami a gyomromban. Becsöngetnek. Belekezdek az almámban, szép nagyot hoztam, ha már lúd, legyen kövér... Tanárnő megérkezik, elkezdi tartani az órát. Én folytatom az alma evést, látom nem zavarja őt, hisz figyelek, írom amit mond, hát akkor meg hagy egyen a gyerek! Csakhogy! Szerdán harmadik órában a fent említett Feri bácsi tart tesi órát az elsős lányoknak. Az udvari terem, ahol az óránk volt, pont a közgé udvarán van (nevéből is látszik), és hát az aszfaltos foci/kosár/kézi pályáról be lehet látni a terembe az ablakokon keresztül. Melegünk volt, hát kinyitottuk az ablakot. Én nem közvetlenül az ablak mellett ültem, ott a fiúk voltak, hanem pont úgy, hogy amint benéz valaki az ablakon rögtön engem lát meg. Hát mit ad az ég, a szigorú Feri bácsi pont akkor nézett be az ablakon, amikor én a gyönyörű zöld almám evését próbáltam befejezni - igen órán. Látta, hogy figyelek, látta, hogy írok, és azt is látta, hogy eszek.

Mindeközben írtam a dolgokat, és mint valami isteni sugallat balra pillantottam az ablak felé. Hát látom, hogy tanár úr pont ott áll, és rám néz. Ekkor visszanéztem a füzetembe, folytattam az írást, az almát pedig kétségbeesetten fogtam a kezemben. Miután leírtam még egy sort, haraptam egy újabb falatot, és megint balra néztem. Azt hiszem, az ereimben egy percre megállt a vér - tanár úr szúrós tekintetétől. Nézett, és ennyit mondott az ablakon kívülről: Te enni jársz be órára?! Elmotyogtam egy csendes nemet, előrenéztem, szépen lassan letettem az almámat, és iszonyatosan szégyelltem magam. Bár nem csak én ettem, ez sosem mentség. Az az alma ráért volna a következő szünetben is.

Az incidens után a zöld alma maradványa a padon figyelt engem. Legszívesebben kidobtam volna az ablakon abban a percben, csakhogy bebizonyítsam, én nem szoktam enni órán. Egyértelmű, hogy mindig akkor bukik le az ember, amikor pont akkor egyszer eszik, nem tanul, ellóg, bliccel. Mintha meg lenne írva valahova. A lényeg talán az, hogy mostantól figyelek arra, hogy órán ne egyek, még ha csak egy lazább óráról is van szó, hisz nem "enni járok be órára", arról nem is beszélve, hogy lehet, hogy a tanárom is éhes.

U.i.: Feribá pillantását is kerülöm az "almaügy" óta...