Bent ültem a vizsgabiztossal szemben ugyanabban a szobában amiben legutóbb is.
- Indulhatunk kisasszony? – kérdezte tőlem egy kicsit kimérten.
-  Igen, menjünk. – egy halvány mosollyal zártam az utolsó szavaimat, hisz eszembe jutott apa, hogy otthon utolsó intelemként ellátott pár jó tanáccsal, többek között azzal, hogy próbáljak meg a vizsgáztatóval emberi és kedves lenni. Bár egy ilyen helyzetben azt hiszem nem tud az ember barátiasan hozzáállni a dolgokhoz, hisz mégiscsak pénz, idő és türelem forog kockán.
Lassan ballagtam a sötétkék Toyota Yarishoz. Már egészen megismertem a kisautót.
- A gumik rendben vannak. A kormánnyal szintén minden rendben. A fényjelző készülékek rendben vannak – közben erősen füleltem arra, hogy mit mond a vizsgáztató az oktatómnak, ugyanis ekkor beszélték meg, hogy milyen útvonalon akar majd vinni. Elcsíptem egy halk szófoszlányt, miközben a lámpákat ellenőriztem. „Vásártér”. Gyorsan átgondoltam, hogy merre van, mik vannak ott. Buszmegálló, gödrök, balra a megyeháza és a tűzoltóság, óóó hát múltkor is arra mentem.
- Minden rendben az autóval? – unta meg a vizsgabiztos az ellenőrzésemet.
- Igen. – hagytam rá.
- Akkor induljunk – sürgetett, majd beült a kocsiba.
Percekig kereste a hátsó ülésen a biztonsági övet, majd mikor megtalálta kicsit zavartan tudtomra adta, hogy itt az idő, most már tényleg mennem kell.

A motor már zúg. Hogy is volt? SIKK. Sebesség, Irányjelző, Körültekintés, Kézifék. Indulás. Egy gyors fékpróba az elején, amit mondani is kell, nehogy azt higgye, hogy nem vagyok százas… Ahogy gördülök lefelé a Professzionál mellett, és jelzek balra, majd megállok egy percre, hogy elengedjem az autókat, hirtelen kikapcsoltam. Már nem zavart, hogy ott van hátul a vizsgabiztos. Teljesen átszellemülten csak a vezetésre koncentráltam, és az utasításokra, „jobbra megyünk, majd a lámpánál balra”. Megfordultam egy ívben a GT után kicsivel. Majd parkoltam a Pécskő úton egy autó és szegély közé orral. Kitolattam és mentem tovább. Levitt a kórházhoz is, emlékeztem a táblákra, figyelni kell a 40-esre. Megfordultam a „Gyivinél”- azt hiszem úgy hívják.
- Jól van kisasszony, akkor menjünk vissza kiindulási pontra – mondta a vizsgabiztos.
Ijedten az órára néztem. 8:34. Amikor utoljára ezt hallottam, hogy menjünk vissza a kiindulási helyhez már tudtam, hogy megbuktam. És most megint hallom ezt a bizonyos „kiindulási pontot”. Még mindig magas vérnyomással, és dübörgő szívvel vezetek vissza a kiindulási ponthoz. 40-es tábla a piacnál, majd irányjelző balra a Professzional-nál. Jobbra irányjelző, és kettesben döcögés a végéig.
- Álljon le oda jobbra – hallom az végszót.
Leállítom az autót és hátra fordulok. Bevillant egy pár gondolat, amit utoljára az oktatóm mondott: „Akármi is lesz, nézz a szemébe és hallgasd végig amit mond”. Így teszek. Darálja a szöveget, a felét nem veszi be az agyam. Egyik fülemen be, a másikon ki. Hol van a szó? Megbukott vagy megfelelt? 1-es vagy M kerül a vizsgakártyába?
- Hát Zsófia átengedem, de lehet, hogy meg fogom bánni később. – innentől kezdve még mindig nem lehettem biztos a dolgomban.
Átnyújtott egy lapot. „Ez meg mi, múltkor ilyet miért nem kaptam?”
- Itt írja alá – utasítanak. A kezem remeg miközben próbálom odafirkantani a nevemet az adott helyre. „Hol a vizsgakártyám? És mi ez a lap?”
Kiszáll a kocsiból, elköszönök. Az oktatóm néz rám és vigyorog. Nézem a lapot, és keresem a betűt vagy a számot. Ez egy M. Egy M. Na de mi is az az M? Most akkor megbukott vagy megfelelt? Miért nem lehet normálisan kiírni? Mi az a pár betű már?
Beugrott! Megfelelt! Ez baromira megfelelt! Sikerült! El sem hiszem. Köpni-nyelni nem tudok. Örömkönnyek folynak az arcomon. Az oktatóm csak nevet. Remegve kiszállok a kocsiból. Keresem a táskámat és a kabátomat, hisz utánam szintén ebben a kocsiban fognak vizsgázni és ugyanúgy az oktatómmal. Elrakom a személyi igazolványomat, majd keresem a telefonomat.
- Most akkor mi a teendő? – fordulok az oktatóhoz tanácstalanul.
- Menj be és add le az elsősegély kártyádat.
Eufórikus állapotban (ezt a szót szerdán tanultam magyar órán, és azt hiszem ezt az élményt kifejezi, amit ekkor éltem át) megyek az ablakhoz, és mondják, hogy hétfőn jöjjek vissza.
Elköszönök és indulok suliba. Hívom anyát, apát, majd sorban mindenkit a családból. Nagypapám a bukásomkor felhívott, annak ellenére, hogy nem szereti a mobiltelefont, felhívott. Így ő volt a harmadik akinek szóltam. Örült. Ahogy mindenki. Velem együtt. Túl vagyok rajta, igaz csak másodszorra sikerült, igaz a körülmények is segítettek, de sikerült - és ez a lényeg.