Eufória. Ez volt az első szó, ami eszébe jutott a 2 óra 21 perc és a 21 km után. A szemébe szökő könnyekkel küzdve sétálta a rajtvonal átlépése után az utolsó métereket. Az izmokban korábban fel-feltörő gyötrő fájdalom most mintha hirtelen elmúlt volna, és minden sejt és részecske együtt ünnepelt, ami egy felszabadult, földöntúli élményt nyújtott. Érzett már hasonlót, csak nem ilyen intenzíven. Ilyen volt az is, amikor friss baristaként a vizsgafeladat során elkészített flat white szivecske mintáját nézte a tejhabban. Mindezt közgazdászként, munkahelyváltás alatt. Sosem volt még olyan finom egy tejeskávé, mint akkor. Eufóriával találkozott akkor is, amikor a különböző mennyiségben felvitt színek után megelevenedett a mozaikszerű festmény a kezei alatt. A röpke három órás koncentráció és próbálkozás után, a napszemüveges, női arcon megjelenő erő átjárta a teljes lényét, és belőle is ez sugárzott. Ez a leírhatatlan öröm bukkant fel a lelkében akkor is, amikor tinikorának egyetlen igazi bálványa megjelent a Tüskecsarnokban kialakított duplaszintes színpadon, és egy komplett zenekar kíséretében felcsendült a ’Left outside alone’ első pár sora. Az énekesnő ikonikus megjelenésének szerves része volt a tűsarkú és bőrdzseki, és a lényéből fakadó kisugárzás és erő. Ebből rakott zsebre magának amennyit csak tudott, és önmagáról megfeledkezve, csukott szemmel élte át azokat a régi dallamokat, amiket 14 évesen a karcosra hallgatott CD-vel, a fürdőszobába is behurcolt zenelejátszó kíséretében tusolás közben felszabadultan énekelt.

Négy hónapnyi aktív listapipálás után, megáll egy pillanatra és leveszi a bakancsot. Pontosan fel tudja idézni azt a napot, amikor a lista megszületett. A hónapokig tartó céltalan bolyongást egy elveszett szakmai és személyes úton megtörte egy hirtelen stop. Az utolsó szavakat nem ő mondta ki, bár egészen belül rettegett tőle, hogy ennek a pillanatnak egyszer el kell jönnie. A mélyen dédelgetett hosszútávú tervek közös házról és családról hirtelen szertefoszlottak, amit egy hatalmas űr követett. Jelen volt ez az űr az álmatlan éjszakáktól kezdve, az étvágytalan nappalokon át. Számtalanszor lepörgette az elmúlt éveket, és kereste azt a pontot, ahol elvesztette a saját listáját. Mikor és miért hagyta abba gyűjteni és pipálni, mikor zárta ki a ’mi’ az ’én’-t. Aztán rájött. Nem létezhet egyik a másik nélkül. Hiszen hogyan lehetne közös listájuk, ha közben elveszti a sajátját a közös úton. Gondolatban vissza-visszatért az állomásokhoz. Talán már az első randin kieshetett a táskájából, amikor a kávézó leghátsó asztalánál, lilaködös állapotban kíváncsian keresték az érdeklődési körük közös metszeteit. Vagy lehet egy erdei túra során csúszott ki a koszolható, terepszínű túranadrág hátsó zsebéből, miközben a meredek domboldalon fenéken csúsztak lefelé bízva abban, hogy megpillantják újra az előbb látott őzbakot. Az is lehet, hogy a saját listáját ottfelejtette a toszkán kisváros, Lucca meseszép belvárosában egy bormámoros olasz vacsora után hazafelé sétálva. Esetleg ottmaradhatott egy MÁV vonat hátsó ülésén úton hozzá, mikor a túlórákkal megtűzdelt munkahét után fáradtan és kimerülten gépelte be az utolsó oldalakat a szakdolgozatában. Hiába elevenítette fel az emlékek sokaságát, görcsösen keresve a saját listája elvesztésének pillanatát, nem találta. Aztán rájött, hogy nem is ez számít igazán. Hirtelen előkapott egy mélyen őrizgetett, nagy tervek szövögetésére szánt jegyzettömböt, majd színes filcekkel feltöltötte az oldalakat mindeddig méltatlanul hátrasorolt álmaival. Ott, azon a napon megtanulta, hogy önmagát csak úgy találhatja meg újra és úgy őrizheti meg igazán, ha figyel a belső hangjára és teret ad annak. Eldöntötte, hogy nemcsak leírja, hanem meg is valósítja. Vadabbnál vadabb ötletek kerültek elő szinte a semmiből. Nem számított. Végül fogta a jegyzettömböt, rögzített rá egy tollat, majd gondosan a farzsebébe illesztette. Ezután felhúzta a bakancsot, nagylevegőt vett és mosolyogva az égre nézett. Indulhat egy újabb utazás.