Nem vagyok valami nagy versenyőrült, de szeretek ott lenni egy-egy versenyen, hisz sosem lehet tudni, hogy hol köszön vissza ugyanaz a feladat, amit próbáltam megoldani vagy meg is oldottam. Az Arany Dániel nevűt nem szerettem, sem az OKTV-t, hisz ezek nagyon-nagyon nehezek. Talán elég annyit írnom róluk, hogy 6 feladat és 4 óra. Naugye.
A mai nem igérkezett nehéznek. Gordius verseny. 30 feladat, másfél óra, és 5 lehetséges megoldás felsorolva - rossz válasznál pontlevonás. Mivel ez a verseny különösen nagy becsben tartott, időben kell odaérnem. Ha a hatodik óráról eljövök, elmegyek kajálni, majd boltba - pont jó is lesz. Egykor léptem le az utolsó órámról, majd elmentem ebédelni.
A Madáchban kajálok minden nap, mivel a közgének nincs ebédlője. Ez a hét nagy meglepetéseket tartogatott számomra. A suliban görög hét volt. Hétfőn volt a nagy durranás, azt hittem, hogy káprázik a szemem - DE NEM! GYROS volt pitában ebédre! A menzás kajához képest isteni volt! Na a tárgyra visszatérve, ma is jó kaja volt a madáchban, megebédeltem majd irány a bolt.
A matek versenyekben egyrészt azt szeretem, hogy illő rá csokit, szőlőcukrot, édességet és kólát vinni. Mivel hétfőn felfedeztem egy új fajta Boci csokit (Tejcsoki ropogós gabonapehellyel), ami szintén mennyei, azt vettem. Bár a kóla most elmaradt, helyette zöld teás Nestea került a kosaramba. A zsákmányaimmal együtt siettem vissza a közgébe, mert azért késni még itt sem illik.
Pont akkor mentem visszafelé, amikor a többiek végeztek suliban és már mentek haza. A francba, hogy nekem még itt kell maradnom másfél órán keresztül... Na sebaj, megéri... (legalábbis remélem). Bonyolult rendszer alapján voltunk beosztva termekbe. Mindenkinek volt egy sorszáma, és egy teremszáma. Az enyém a 3/55 volt, tehát az egyéni számom az 55, ami azért is érdekes, mert a szerencseszámom az 5-ös. Dupla 5-össel már csak jól sikerülhet ez az egész - gondoltam.
A teremben pont az előttem lévő padban ült a suli legnagyobb matekos arca, aki a legokosabb barátom is egyben. A verseny előtt elég jól szórakoztunk. Ez a verseny annyiban másabb a többinél, hogy kapunk üdítőt, ropogtatnivalót és egy nápolyit is. Ezek mellett egy oklevelet, tollat és egy füzetet. Az egészben az a vicces, hogy miközben írjuk a feladatsort, halál csönd szokott lenni. Tehát aki a verseny előtt nem bontja fel a csokijait és üdítőit, az elég cinkes helyzetben lesz, mivel a síri csöndben ciki kibontani a dolgaidat. Kaptunk ezek mellett még egy lapot, amire a megfejtéseket kell beikszelnünk. Láttam rajta egy kódszámot, azt le is írtam az új tollal az új füzetbe kihasználva az alkalmat. Tavaly óta van a tolltartómban egy lapocska, amin volt egy 8 jegyű számsor. A mai nap jöttem rá, hogy ez a kód a tavalyi Gordius versenyes kódom volt. Persze a lap azóta eltűnt, de legalább most van egy új, és fény derült egy rejtélyre.
Két óra hét perc. Ennyit csúsztunk. Kinyitom a feladatsort és olvasom a feladatot. Gombóc Artúr vett egy tábla csokit... Na jól kezdődik. Az első feladattal rögtön adódott egy kis nehézségem, a verseny hevében még a legegyszerűbbet sem sikerült rögtön megoldani, később rájöttem, hogy hol a baj. A harminc feladat fokozatosan nehezedett, de annyira, hogy az utolsó 5-ről azt sem tudtam, hogy eszik-e vagy isszák. A felét biztosan kiszámoltam, merészen betippeltem 3-at (ha nem jó, akkor minusz 3 pont), majd a többit üresen hagytam. 15 óra 37 perckor lett vége a versenynek, negyedkor átírtam a megoldásokat a javíthatatlan feladatlapra (ha rosszul írod, vagy javítasz azért sem jár pont), majd vártam.
Szinte egyik versenyen sincs az, hogy mindenki a végéig marad. Akik már nem bírják türelemmel általában lelépnek korábban. Ez alkalommal is volt két ember, aki feladta. Az első egy lány volt, akinek látszódott az arcán, hogy "Igen, végre mehetek haza!". Ez alkalommal maradtam a végéig, hisz a felügyelő közgés tanár világosan közölte velünk, hogy senki ne merjen lelépni korábban. Ahogy ültem az ablakfelőli padsor legutolsó padjában, előttem a feladatlappal, a munkalapommal, a megoldásokat tartalmazó nyomtatvánnyal, az új füzetemmel, tollammal, oklevelemmel, a 2 dl-es almalével, csipszel, nápolyival, egy tábla csokival, üdítőmmel és a kikapcsolt telefonommal az asztalon (igen, ez mind előttem volt...), azon gondolkoztam, hogy vajon mi lehet a telóm PIN kódja. Már vagy egy hónapja nem volt kikapcsolva, erre most a verseny előtt mindenkivel kikapcsoltatták. A verseny végére jutott eszembe, hogy csúfos véget érnek itt a dolgok, ha nem jut eszembe a PIN kód.
"Az idő lejárt, hozzátok a lapokat!", hangzott a felügyelő tanár felszólítása. Másfél óra agyalás után, agyilag lefáradva kivittem a lapomat, és megnyugodtam. Mások sem voltak olyan pengék, mint gondoltam, hisz több helyen akadtak üres mezők a lapokon. Visszaballagtam a cuccaimhoz, összepakoltam, majd miután a főbb dolgokat megbeszéltem hazafelé jövet egy osztálytársammal, lezártam magamban a versenyt. Általában az eredményt sem szoktam megnézni utána, lesz amilyen lesz. A lényeg, hogy ott voltam, és megoldottam, amit tudtam. Úgy gondolom a matekversenyeknél a részvétel a fontos - mivel győzni szinte lehetetlen.
