Eufória. Ez volt az első szó, ami eszébe jutott a 2 óra 21 perc és a 21 km után. A szemébe szökő könnyekkel küzdve sétálta a rajtvonal átlépése után az utolsó métereket. Az izmokban korábban fel-feltörő gyötrő fájdalom most mintha hirtelen elmúlt volna, és minden sejt és részecske együtt ünnepelt, ami egy felszabadult, földöntúli élményt nyújtott. Érzett már hasonlót, csak nem ilyen intenzíven. Ilyen volt az is, amikor friss baristaként a vizsgafeladat során elkészített flat white szivecske mintáját nézte a tejhabban. Mindezt közgazdászként, munkahelyváltás alatt. Sosem volt még olyan finom egy tejeskávé, mint akkor. Eufóriával találkozott akkor is, amikor a különböző mennyiségben felvitt színek után megelevenedett a mozaikszerű festmény a kezei alatt. A röpke három órás koncentráció és próbálkozás után, a napszemüveges, női arcon megjelenő erő átjárta a teljes lényét, és belőle is ez sugárzott. Ez a leírhatatlan öröm bukkant fel a lelkében akkor is, amikor tinikorának egyetlen igazi bálványa megjelent a Tüskecsarnokban kialakított duplaszintes színpadon, és egy komplett zenekar kíséretében felcsendült a ’Left outside alone’ első pár sora. Az énekesnő ikonikus megjelenésének szerves része volt a tűsarkú és bőrdzseki, és a lényéből fakadó kisugárzás és erő. Ebből rakott zsebre magának amennyit csak tudott, és önmagáról megfeledkezve, csukott szemmel élte át azokat a régi dallamokat, amiket 14 évesen a karcosra hallgatott CD-vel, a fürdőszobába is behurcolt zenelejátszó kíséretében tusolás közben felszabadultan énekelt.

Négy hónapnyi aktív listapipálás után, megáll egy pillanatra és leveszi a bakancsot. Pontosan fel tudja idézni azt a napot, amikor a lista megszületett. A hónapokig tartó céltalan bolyongást egy elveszett szakmai és személyes úton megtörte egy hirtelen stop. Az utolsó szavakat nem ő mondta ki, bár egészen belül rettegett tőle, hogy ennek a pillanatnak egyszer el kell jönnie. A mélyen dédelgetett hosszútávú tervek közös házról és családról hirtelen szertefoszlottak, amit egy hatalmas űr követett. Jelen volt ez az űr az álmatlan éjszakáktól kezdve, az étvágytalan nappalokon át. Számtalanszor lepörgette az elmúlt éveket, és kereste azt a pontot, ahol elvesztette a saját listáját. Mikor és miért hagyta abba gyűjteni és pipálni, mikor zárta ki a ’mi’ az ’én’-t. Aztán rájött. Nem létezhet egyik a másik nélkül. Hiszen hogyan lehetne közös listájuk, ha közben elveszti a sajátját a közös úton. Gondolatban vissza-visszatért az állomásokhoz. Talán már az első randin kieshetett a táskájából, amikor a kávézó leghátsó asztalánál, lilaködös állapotban kíváncsian keresték az érdeklődési körük közös metszeteit. Vagy lehet egy erdei túra során csúszott ki a koszolható, terepszínű túranadrág hátsó zsebéből, miközben a meredek domboldalon fenéken csúsztak lefelé bízva abban, hogy megpillantják újra az előbb látott őzbakot. Az is lehet, hogy a saját listáját ottfelejtette a toszkán kisváros, Lucca meseszép belvárosában egy bormámoros olasz vacsora után hazafelé sétálva. Esetleg ottmaradhatott egy MÁV vonat hátsó ülésén úton hozzá, mikor a túlórákkal megtűzdelt munkahét után fáradtan és kimerülten gépelte be az utolsó oldalakat a szakdolgozatában. Hiába elevenítette fel az emlékek sokaságát, görcsösen keresve a saját listája elvesztésének pillanatát, nem találta. Aztán rájött, hogy nem is ez számít igazán. Hirtelen előkapott egy mélyen őrizgetett, nagy tervek szövögetésére szánt jegyzettömböt, majd színes filcekkel feltöltötte az oldalakat mindeddig méltatlanul hátrasorolt álmaival. Ott, azon a napon megtanulta, hogy önmagát csak úgy találhatja meg újra és úgy őrizheti meg igazán, ha figyel a belső hangjára és teret ad annak. Eldöntötte, hogy nemcsak leírja, hanem meg is valósítja. Vadabbnál vadabb ötletek kerültek elő szinte a semmiből. Nem számított. Végül fogta a jegyzettömböt, rögzített rá egy tollat, majd gondosan a farzsebébe illesztette. Ezután felhúzta a bakancsot, nagylevegőt vett és mosolyogva az égre nézett. Indulhat egy újabb utazás.

Nap nap után megy, és hirtelen nem tudom, hogy mit kezdjek magammal. A napi rutin kiesett, a békés semmittevésben csücsülök itthon. A barátom csak naplopónak hív - ahogy az összes többi iskolás gyereket is lehetne így hívni, köztük őt is.
A reggeli ébredések nem valami zökkenőmentesek, hisz a rutin azért megmaradt, és rendszerint felébredek, vagy mostanában már csak oldalt váltok az ágyamban fél 7 körül. Kilenckor már azért szokásommá vált az ágyból kikelés, bár áltában addig is csak forgolódok. A nap "csigalábakon" jár, és néha még magam is elcsodálkozok, hogy milyen lassan megy az idő, ha az ember semmit sem csinál. Egy-egy könnyű reggeli után, és a szokásos reggeli Facebook kontrol után, általában próbálok valamit kezdeni magammal. Pakolászok, rendezgetem a könyveimet, nézegetem, hogy a naptáramat, mikor, hol és milyen program vár rám a nyár folyamán. Gondosan be van karikázva pár dátum, többek között a mai, amikor az egyik barátnőm szülinapi bulija lesz (18., nagyszabású buli, a ruhámat már jó előre kigondoltam), és egy tábora, ahova szombaton indulok a legjobb barátaimmal és a barátommal.

Amikor naggyából elkezdődik a nap, akkor sem valami eseménydús. Az utóbbi négy napban legalább 10 filmet megnéztem, általában egymás után kettőt, hármat. A hollywoodi álomgyár mesés világában élek, figyelem a csodás jeleneteket a filmekben, és a mézes-máz átölel. Hisz valljuk be a való világban szinte soha nincsenek olyan jelenetek, amik az ilyen filmekben megtörténnek. A békés semmittevésben ezek a csöpögős kissé drámai, olykor nagyon vicces vígjátékok felbodják kicsit a napot.
Dél körül egy könnyű ebéd után jöhet a délutáni pihenő, már ha tudsz pihenni. Hisz az egész napos pihenés után elég nehéz. A "pihi" után lassan visszatér az életkedvem, és elmegyek valamerre. Vagy bicózni, vagy csak sétálni, olyankor már mindegy, legtöbbször úgy vagyok vele, hogy "Csak gyerünk már valahova!". Fél 9 körül észreveszem, hogy mennyi az idő. Nem tudom ti, hogy vagytok vele, de teljesen elcsúszott az időérzékem, főleg, hogy nagyon lassan sötétedik -szerencsére.
Tíz körül már pizsiben flangálok a szobám és a napalli között valamerre. Egy esti telefonálás a barátommal vagy barátnőmmel azért még belefér, hisz eddig nap mint nap beszéltünk, és már most hiányzik a hangjuk. 11 körül lassan alváshoz készülődök, kicsit fáradtan, bár nem tudom, hogy mitől. Ahogy szokták mondani, a semmittevésben lehet a legjobban elfáradni. Úgy látszik ez tényleg igaz.

Mindezek ellenére, én úgy vagyok vele, hogy egy pörgős nyarat szeretnék, sok jó élménnyel, ami a ma estétől el is fog kezdődni. Ez a négy pihis nap pedig kellett ahhoz, hogy valamennyire kipihenjem a végig pörgött tanévemet, és egyben új erőt nyerjek a további nyári pörgésre. Kívánom, hogy mindenkinek legalább olyan jó nyara legyen, mint a tavalyi - ha nem jobb. Remélem adódik jelenet a nyaratokban, mint amilyet a filmek bájos kockái vetítenek elénk. Mindenkinek szuper nyáriszünetet kívánok!

A nő egy hihetetlenül rafinált és leleményes teremtés. Amikor Éva először evett a tudás fájáról, már akkor is látszott, hogy vágyik a különlegességre és az értelemre. Madách művében szintén a nő szeretete és anyasága mentette meg az emberiséget Ádám öngyilkosságától. A nő egy ördögien angyali figura, minden vele járó jó és rossz tulajdonsággal.

A férfiaktól mindig csak azt hallani, hogy a „Nőkkel csak a baj van!”, vajon tényleg így lenne? Minden nő egy sárkány, aki a hercegre vár, aki a benne rejlő királylányt akarja megmenteni? Már Madách is boncolgatta a kezdetben badarságnak tűnő kérdés: „Mi a nő?”.

Amikor férfi és nő viszonyáról gondolkozok, mindig a Bazi nagy görög lagzi című film egyik részlete jut eszembe. Ebben a családanya ezt mondja a lányának: „A férfi a fej, de a nő a nyak. A nyak arra fordítja a fejet, amerre ő akarja.” Vajon tényleg tudjuk irányítani a férfiakat, akik hallani sem akarnak erről a képtelenségről? Vajon magunk köré tudjuk csavarni férfiak sokaságát csak amiatt, hogy nők vagyunk?

Valljuk be ördögi kör ez az egész. Férfi nő nélkül nem létezhet, ahogy nő sem férfi nélkül. A férfi vágyik egy gyengéd szerethető nőre, akik védelmezni tud, aki megcsinálja neki a vacsorát, és mos rá. A nő pedig ugyanúgy vágyik a férfire, aki védelmezi őt, akit szeretgethet, és aki lehet a gyermekei apja. A nő akkor igazán boldog, ha tudja, hogy szeretik. Ettől a boldogságtól lesz olyan szenvedélyesen szép a férfiak szemében.

Valljuk be, mi lányok/nők, azért leleményes kis szerzetek vagyunk mi. A pasikat addig húzzuk, amíg csak lehet, elvárjuk, hogy meglepjenek minket virággal, ajándékokkal és legfőképpen szeretettel. A bókokat kifejezetten szeretjük, és imádjuk pirulva lereagálni egy huncut kis mosollyal. Szeretünk csábítani, és imádjuk az elismerő pillantásokat. Szeretünk öltözködni, sminkelni, hajaskodni, mindezt csak azért, hogy a férfiaknak, más nőknek, és legfőképpen saját magunknak tetszünk és megfeleljünk.

Minden nőben rejtőzik egy ördög és egy angyal. Az, hogy kinél merre billen ez a mérleg, szerintem mindig más határozza meg. Olykor 90%-ban angyalian mosolygunk és viselkedünk, míg máskor ez a 90% teljesen ördögi viselkedést mutat. A helyes határt legtöbbször eltaláljuk, persze vannak kivételes esetek, amikor egyszer-egyszer kifordulnak egyes nők önmagukból, és egészen ördögi képüket mutatják a nagyvilágnak.

Mikor lesz a kezdetben tündéri lányból házisárkány, és mikor lesz az angyali szépségből ördögi bombanő? Ahogy sok mindent, ezt is, mi nők tudjuk eldönteni. Olykor jó játszani az esedező kislányt, aki segítségre szorul az élet viharos tengerén, míg máskor jó egy olyan szerepbe bújni, amikor mindenki látja, hogy egyedülálló, független istennők vagyunk.

Jobb ha belátja minden férfi, hogy igen, ezért szeretik a nőket. Szépek, okosak, bombázók, és legfőképpen leleményesek. Tudják, hogyan kell magukra felhívni a figyelmet, és hogyan kell azt elérni, hogy minden férfi a lábuk előtt heverjen.

Legtöbbünknek elég egy férfi az életében, míg mások sosem érik be a sokkal sem. A legrosszabb fajta, az, akinek nem számít, hogy a srác boldog kapcsolatban van, akkor is kiveti a hálóját a mit sem sejtő alanyra, mindössze azért, hogy őt boldogsággal töltse el az érzés, hogy „Igen, őt is megszerezhetem ha akarom!”. Én úgy gondolom, hogy a hatalomérzésnek, és a birtoklási vágynak nem szabad túlszárnyalnia egy nőben sem. Ráadásul én még azon az elven vagyok, hogy az a srác, akinek van barátnője, számomra tabu. Sajnos manapság kevesen követik ezt a politikát, és nem számít, hogy a préda foglalt vagy szabad, levadásszák! A mindezekről semmit sem sejtő barátnőnek csak egy esélye maradt: teljes mértékben megbízni a srácban, hisz aki nem akarja, azt úgysem lehet elcsábítani.

Gonosz teremtés a nő. Sokszor hataloméhes és számító. Míg a fiúk a játszótéren óvodásként verekedéssel oldották meg a dolgokat, a lányok inkább elterjesztettek egy pletykát a vetélytársról, vagy titkon elvették a kedvenc hajcsatját. A nők sosem vezették le egymás között olyan egyértelműen a problémáikat. Mindig konzervatívabban álltak egymáshoz. Ez vajon a jó megoldás? Titkon ki tudnánk nyírni a nőtársunkat, mi mégis bájologva mosolygunk és csevegünk a mit sem sejtő alannyal. Nem azt mondom, hogy a nőviadalok és párharcok megoldások lennének erre a problémára, de talán úgy levezetnénk a bennünk felgyűlő feszültséget.

Valljuk be a nők legtöbbször angyalok, hiába van ott bennük az ördögi rész. Segítőkészek, és megértőek. Van szépérzékük, és rendet tartanak maguk körül. Előretörőek, anya-típusok és szerethetőek. A nő egy igazán jó teremtése a világnak.

Hiába csóválják a fejüket a férfiak és fiúk miután elolvasták ezt a bejegyzést. Ne felejtsünk el egy alapigazságot: A férfiak nem tudnának létezni a nők nélkül, ahogy a nők sem a férfiak nélkül. Hiába szidjuk egymást össze-vissza, titkon tudjuk, hogy szükségünk van egymásra – és nem csak biológiailag!

Egyik oldalamról a másikra fordulok. A torkom iszonyatosan fáj. Kicsit úgy érzem, mintha apró tűk szúrkálnák belülről. Minden levegővételkor egy picit jobban érzem a "tűszúrásokat". Hajnal 4-kor elhatározom magam, és lemegyek a konyhába. Az álmosságtól szédelegve keresem a teáskancsót, és egy bögrébe öntök belőle. A bögre megy a mikróba, 1 perc 20 másodperc.
Anya rohan le, "Mi baj? Mi baj?", "De hát most voltál nemrég beteg!", "Basszus Zsófi!". Csak hallgatom, nincs erőm vitatkozni. "Igen anya, igazad van, csak hagy igyam meg ezt a teát."
Nem várom meg, hogy sípoljon, idő előtt "Pause, és Clear". Anya közben visszament, hisz neki hétfőn munka van, míg nekem kicsit más a helyzetem. Szépen lassan kortyolgatom a forró kamilla teát, szinte érzem ahogy folyik le a torkomon. Szomorúan nyugtázom, hogy ez sem sokat segített, majd lekapcsolom a lámpákat, felballagok a szobámba, és egy kicsivel enyhébb torokfájással próbálok újra elaludni.

Reggel fél 7. Anya, apa és a hugom hétfő reggelhez mérten készülődnek. Félálomban forgolódok, és hallom ha valaki matat a szobámban. Fél 8-kor, miután újra felriadtam egy "Megyünk Zsófi, sziá"-ra, gyorsan felkaptam a telefonomat és egy számot tárcsáztam. A barátomat hívtam, hisz ma volt az infó érettségi, és ő is ma érettségizett előrehozottan. Ezért nem kellett ma suliba mennünk reggelről, és ezért tehettem meg, hogy egy kicsit tovább lustálkodtam. Patrik hangja nyugodt volt, mintha csak egy átlagos sulis nap indulna. Nem stresszeli túl a dolgokat, meglepően könnyedén, de mégis komolyan veszi a dolgokat. Egy utolsó "Sok sikert! Menni fog úgyis!" után, letettem a telefont, és észrevettem, hogy egy termoszban ott figyel rám a tea, tehát megvolt a reggeli látogatás oka is. Folyamatos torokfájással fekszem vissza az ágyamba, és reménykedek benne, hogy hamarosan elmúlik már.

Délelőtt 10 óra. A termoszból a tea elfogyott, mellesleg az eredménye is megvan - wc látogatás 20 percenként. 11:45-re kell menni suliban, közben én végig az érettségizőkre gondolok, reménykedek benne, hogy nem kaptak valami irreálisan nehéz feladatsort, bár az infót megelőzőek elég nehéznek tűntek. Szép lassan elkezdek készülődni, egy fél literes palackba öntök magamnak még gyógyteát, és jóval korábban indulok, hogy szép nyugis tempóban mehessek suliba. Pár darab Tantum Verdét is behajítok a táskámba, biztos ami biztos, hátha jobb lesz tőle a helyzet.

Háromnegyed 12. Elkezdődik a különleges délutáni tanítás. Az érettségizők túl vannak a feladatsoron, "nehéz volt, különösen az Access" - hallom mindenkitől. Elindul a tanítás, angol szódogával kezdünk. Miután végzünk tanárnő felsorolja a következő két hét eseményeit, csütörtökön szóbeli felelés, kedden levélírás, csütörtökön témazáró. Fejben már az időbeosztásomon gondolkodok, miközben mindenki csak ámul-bámul a szinte sokkoló hírek hallatán.

Délután 2. Érdekes a helyzet, mert általában ilyenkor már otthon szoktam lenni - jobb esetben, most pedig még mindig itt vagyok suliban, ráadásul nem is az utolsó órák egyikén. Nem baj, már nem sok van, egy lightos rajz, majd még egy alkalmazott közgé, kibirom!

Fél 4. Az utolsó óra utolsó perceiben járunk. Még van egy könyvelési feladat, szállító, forrásoldal, növekedés, mennyi az áfa, hol a számológépem, gyerünk már haza!

Este 7 óra. Vége a hajtásnak. Nyugisan gépezek, és egy régi osztálytársammal beszélgetek a továbbtanulásról. Bár még van egy évem, utálok a végén kapkodni, így már jó előre eltervezek mindent. Egy pontszámító programmal próbálkozok, és egész pozitívan állok az érettségi százalékok terén. Beírok mindenhova szép magas értékeket, hátha össze is jön. Javában beszélgetünk a dolgokról, mikor megtudom a "tutit". Hidegzuhanyként ér a hír, miszerint a nyelvvizsgákból "csupán" 50 plusz pont vihető. Akármennyi is van, 50 fölött elveszik a pont. Eddig teljesen abban a tudatban voltam, hogy akár a maximális 80 pont is állhat csupán nyelvvizsgaeredményből. HÁTNEM! Kétségbeesetten kezdek el gondolkozni, hogy honnan a csudából fogom összeszedni a maradék 30 pontot, amire még nagyon szükségem lenne. Egyetlen kiút a tanulmányi verseny lehet, bár szinte lehetetlen a kivitelezés, nincs más út. Bár számomra az is szinte hihetetlen, hogy egy felsőfokú nyelvvizsga ugyanannyi többletpontot ér, mint ha valaki igazolja, hogy terhes, vagy van gyereke. Amikor év elején ezt megtudtam, egyszerűen szóhoz sem jutottam. Hisz mennyi idő, energia és legfőképpen pénz van egy nyelvtudásban, miközben egy gyerekhez csupán két ember kell. Bár egy anya alapból hátrányokkal indul a felsőfokú képzésben, mégis igazságtalannak tartom ezt az egészet.

Ilyen és ehhez hasonló dilemmákban vagyok most így este fél 9-kor is. Folyamatosan zakatol az agyam a pontokról, és már most nagyon félek a jövő évtől, hisz akkor nap, mint nap szembesülni kell a pontokkal, számokkal és eredményekkel. Az idén érettségizőknek további sikeres felkészülést, és még sikeresebb szóbeli vizsgákat kívánok! Sok szerencsét - hisz ez mindig kell az életben!

 Kezdjük talán ott a történetet, hogy a közgében van egy tesitanár, akit ugyan úgy hívnak, mint apumat (Molnár Ferenc). Rendes férfi, van humora, viszont szigorú, és megdolgoztatja rendesen a osztályokat, hozzáteszem legtöbbször fiú csoportokat kap, akiknek néha nem árt, ha levezetik a fölös energiájukat. Most pedig nézzük a sztorit.

Szerda harmadik óra előtti szünetben járunk. Beszélgetek, nevetek, jól elvagyok. A táskámban vár rám egy alma, amit még meg kell ennem a közeljövőben. Alkalmazott közgazdaságtan óra lesz a szünet után, gondoltam, majd akkor megeszem, hisz tanárnőt nem zavarja, engem senki sem figyel, ahogy eszem az almámat, és még jól is lakom - legalábbis lesz valami a gyomromban. Becsöngetnek. Belekezdek az almámban, szép nagyot hoztam, ha már lúd, legyen kövér... Tanárnő megérkezik, elkezdi tartani az órát. Én folytatom az alma evést, látom nem zavarja őt, hisz figyelek, írom amit mond, hát akkor meg hagy egyen a gyerek! Csakhogy! Szerdán harmadik órában a fent említett Feri bácsi tart tesi órát az elsős lányoknak. Az udvari terem, ahol az óránk volt, pont a közgé udvarán van (nevéből is látszik), és hát az aszfaltos foci/kosár/kézi pályáról be lehet látni a terembe az ablakokon keresztül. Melegünk volt, hát kinyitottuk az ablakot. Én nem közvetlenül az ablak mellett ültem, ott a fiúk voltak, hanem pont úgy, hogy amint benéz valaki az ablakon rögtön engem lát meg. Hát mit ad az ég, a szigorú Feri bácsi pont akkor nézett be az ablakon, amikor én a gyönyörű zöld almám evését próbáltam befejezni - igen órán. Látta, hogy figyelek, látta, hogy írok, és azt is látta, hogy eszek.

Mindeközben írtam a dolgokat, és mint valami isteni sugallat balra pillantottam az ablak felé. Hát látom, hogy tanár úr pont ott áll, és rám néz. Ekkor visszanéztem a füzetembe, folytattam az írást, az almát pedig kétségbeesetten fogtam a kezemben. Miután leírtam még egy sort, haraptam egy újabb falatot, és megint balra néztem. Azt hiszem, az ereimben egy percre megállt a vér - tanár úr szúrós tekintetétől. Nézett, és ennyit mondott az ablakon kívülről: Te enni jársz be órára?! Elmotyogtam egy csendes nemet, előrenéztem, szépen lassan letettem az almámat, és iszonyatosan szégyelltem magam. Bár nem csak én ettem, ez sosem mentség. Az az alma ráért volna a következő szünetben is.

Az incidens után a zöld alma maradványa a padon figyelt engem. Legszívesebben kidobtam volna az ablakon abban a percben, csakhogy bebizonyítsam, én nem szoktam enni órán. Egyértelmű, hogy mindig akkor bukik le az ember, amikor pont akkor egyszer eszik, nem tanul, ellóg, bliccel. Mintha meg lenne írva valahova. A lényeg talán az, hogy mostantól figyelek arra, hogy órán ne egyek, még ha csak egy lazább óráról is van szó, hisz nem "enni járok be órára", arról nem is beszélve, hogy lehet, hogy a tanárom is éhes.

U.i.: Feribá pillantását is kerülöm az "almaügy" óta...  

Vasalt, vadul tépett szőke haj. Vörös rúzs és vörös körmök. Fekete ujjatlan, aminek a hátulja csipkés, fekete rövidnadrág, sportcipő és ezüst térdzokni. Nagy, szívből jövő mosoly és jókedv. Kezdetben mindenki félszegen áll a színpad előtt. Az első vad szám után vidáman üdvözöl minket Péterfy Bori és barátságosan kér, hogy lépjünk csak bátran közelebb. Két méterre állok tőle, és elvarázsol azzal a lazasággal, amit még senkin sem láttam. Pár szám kivételével az összeset ismerem, és éneklem is vele. Eufórikus állapotban tombol a tömeg, fiatalok, felnőttek, lányok és fiúk együtt. A zenekar teljes átéléssel játszik, a gitárosok átszellemülten gitároznak. Bori végig tombolja a számokat. Ugrál, rázza a haját, ami annál jobb, minél kócosabb, és látszik rajta, hogy élvezi, amit csinál. A közönség vele együtt énekel. Szuper a hangulat.

A szám közepén járunk, amikor egyszercsak megszűnik a zene. A közönség először csak figyel, vajon ez egy rossz vicc, vagy valami egzotikus eleme és meglepetése a koncertnek. Nem tudni, hogy mi van. Bori és a Love Band levonul a színpadról, miután Bori megkér minket, hogy ne menjünk sehova. De hisz hova mennénk? Egy ilyen szuper koncertről még ha kergetnének, akkor sem lépnék le. Naggyából 5 percig álltunk és vártuk, hogy történjen valami. Hirtelen újra világítani kezdtek a fények. Az énekesnő és a zenekar újra a színpadon áll. Minden folytatódhat ugyanonnan, ahol véget ért. A hangulat egyre jobb, a közönség táncol, tombol és énekel. Felzendülnek a kedvenc számaim, a Vámpírtól kezdve a Bűvös vadászig, minden, amit imádok, és aminek kívülről tudom a szövegét. Volt pár ismeretlen szám is, gondolom a legújabb cd-ről, ami nekem sajnos még nincs meg. Fél 10 van, eljátszák az "utolsó számot" és lemennek a színpadról, nincs meghajlás, semmi búcsúzás, csak levonulnak. Azt hitték megúszhatják ennyivel. A közönség sikítozik, "Vissza! Vissza!", mindenki kiabálja, hogy énekeljenek még. Nagy mosollyal megjelenik Bori és a srácok is elfoglalják a helyüket újra. Még két szám van. Az utolsó kettő.

Mindenki együtt ugrál és énekel. Eljött az utolsó szám ideje. "Szeretem azt a nőt, aki melletted lettem...", Bori felhívja a figyelmünket, hogy az utolsó pillanatokban vagyunk. Mi kiélvezzük ezeket a perceket is. A tömeg egy emberként énekli "de téged nem...!". És vége. A Love Band és Bori meghajolnak. Mosollyal az arcomon, bár szomorúan, hogy vége van, tapsolok. Egyszerűen szuper volt!

Amikor egy kedvenc előadód számait hallgatod, igazából egy stúdiós felvételt hallgatsz. Mindez összehasonlíthatatlan azzal az élménnyel, mint amikor élőben ott lehetsz egy koncerten. A zene ezerszer jobb. Az énekesnő/énekes sokkal jobban énekel! Minden egyes részletet átélsz teljes valóddal. Túlszárnyalja az otthoni verziót ezerszer az előadásmód, hangzásvilág, a jókedv és minden. Az egésznek akkor van igaz varázsa, ha ismered a számokat, az előadót és szereted is. Így igazán szuperul érezheted magad a koncerteken. Szeretem a tavaszt és a nyári időszakot, mert ilyenkor a koncerteken igazán élvezhetővé válik egy-egy szám. Bíztatok mindenkit, hogy idén (is) látogasson el minél több koncertre, és ha teheti a fesztiválokat se haggya ki!
Apropó! Láttátok már az idei Sziget Fesztivál videóját? Na ezt nem érdemes kihagyni:
A szajré: https://www.youtube.com/watch?v=pHQodmQUowg&feature=related
és A biznisz: https://www.youtube.com/watch?v=uQu1lazOK24&feature=related

Akinek felhívtam a figyelmét Péterfy Borira és a Love Bandre, okvetlenül nézze meg a következő weboldalakat! Ezeken bővebb információt találtok róluk, és a számaikba is belehallgathattok:
http://www.myspace.com/peterfybori
http://peterybori.blog.hu
A legújabb videóklippje a Téged nem című számához: https://www.youtube.com/watch?v=yC-_y9RmVK4&feature=related

Jó böngészést!