Már a szünet előtt kitaláltam, hogy ez a húsvét más lesz mint a többi. Idén nem fogok otthon ülni, nézni a fárasztó húsvéti filmeket a tévében és halálra unni magam. Na ez a vasárnap igazán nem ilyenre sikerült - szerencsére.

Az egész úgy kezdődött, hogy hétfőn csinálunk valami családi programot. Mivel előreláthatóan hétfőre nem jó időt mondtak, ezért kihasználtuk inkább a vasárnapot. Bár nem volt valami meleg az idő, ez minket nem gátolt, nekivágtunk a "nagy túrának". Apa, nagymamám, Zsani és én, olyan 1 körül indultunk Hollókőre, mivel köztudott, hogy Húsvétkor népi hagyományőrzés folyik az Ófaluban ezen a területen. Mivel úgyis gyakorolnom kell még a vezetést, egész nap én vezettem. Hollókő felé nagy volt a forgalom, oda is, vissza is. Amikor megérkeztünk szabályosan vadászni kellett a parkolóhelyért. Mikor sikeresen leparkoltunk az Ófalu felé vettük az irányt. A belépőjegyet drágának találtuk (felnőtt 2000 Ft, gyerek,nyugdíjas 1000 Ft), és mivel úgyis volt még más programunk is, kihagytuk a néptáncot, locsolkodást, tojásfestést, és hasonló programokat, és felmentünk a várhoz. Rég voltam már, úgyhogy a vártnál is szebbnek láttam élőben. A vár nagy része épségben megmaradt, bár látszik, hogy nagy területeket utólag építettek hozzá. Összességében szépen kialakított vár a hollókői, a kilátás pedig szintén gyönyörű volt. Miután ellőttünk pár fotót, bár a szél nagyon fújt, így a hajhab és hajlakk reklámokban hirdetett "frizura még mindig tart" cseppet meg lett cáfolva. Azért mi jól elvoltunk, és felfedeztük újra Hollókő egy részét.

A kulturális program után jött a szórakozás, ami a bobozásból állt. A Mátrában van egy kiépített kalandpark, ami évről évre fejlettebb. Két éve, amikor voltam, még csak bob pálya, függőhíd, falmászási lehetőség, és pár pad volt. Ma már kiépítettek egy akadálypályát is a fák között, illetve a gokart mellett mindenféle extrém sportnak hódolhat az ember. Aki nem az ilyen sportok szerelmese, sétálgathat, nézelődhet, vagy csak simán bobozhat is, hisz ezen a fék karral szép lassan is le lehet ereszkedni. Azért tegyük hozzá, hogy fék nélkül az élvezetes! Érdekessége az egésznek, hogy miközben lecsúszol a bobpályán készül rólad egy kép (hát olyan amilyen...), és aki szeretné a későbbiekben akár meg is veheti. Ha több információra vágysz a Mátrai Bobbal kapcsolatban, látogass el a következő weboldalra is: http://www.matrabob.hu/

Összességében szuper nap volt, és bevallom őszintén szellemileg és testileg is elfáradtam estére rendesen. Mellesleg ma megdöntöttem a vezetés terén az eddigi kilométer és sebesség rekordjaimat is. ;)

Az élethez nagyon sok szerencse kell. Gondoljunk csak bele abba, hogy már az a gólya sem oda dob le mindenkit ahova szeretné. Miért van az, hogy valahol napról napra élnek, nyomorban szegénységben, míg máshol tejben, vajban fürdenek, és minden kívánságukat teljesítik a gyerekeknek. Az a hülye gólya... repülhetett volna még egy picit délnek, hogy melegebb helyre kerüljünk. Szerencse kérdése már a születésünk is. Mikor elkezdjük élni picinyke életünket, majd megélünk egy kort, rájövünk, hogy mennyi helyen egy picike véletlen segített minket. Akár abban, hogy bekerüljünk abba a bizonyos főiskolába, hogy megkapjuk azt a bizonyos állást, hogy meglegyen ez a gyönyörű kocsi, és igen abban is, hogy kivel élünk.

Körbevesz minket a szerencse - vagy a szerencsétlenség. Tudjuk befolyásolni a dolgok menetét, vagy teljesen a sors kezében vagyunk? Vajon az ember írja a sorsát, vagy minden ember sorsa megvan írva? Ki így, ki úgy vélekedik a dolgokról. Nem is akarok állást foglalni egyik helyen sem, hisz még túl keveset éltem ahhoz, hogy ennél a kérdésnél rájöjjek a válaszra. Mégis úgy gondolom, az életemben gyakran váltogatja egymást a szerencse és a szerencsétlenség.

Egy mai példát írok le az életemből. Tavaly nyár elején vettem egy fekete pólót. Nagyon tetszett. Egy nyúl volt az elején flitterekkel kirakva. A póló tökéletesen állt rajtam, szerettem hordani. Azt, hogy a pólótól volt jó kedvem, vagy a póló állt jól a jó kedvemtől, azt már nem tudom. A lényeg, hogy a nyár utolsó buliján is ez a flitter csoda volt rajtam. Aztán eltűnt. Beraktam a mosatlanokhoz és se híre se hamva. Kerestem mindenhol. A család összes tagjánál - igen még apa fekete pólóit is átkutattam, hogy hátha hozzá került a pici nyulas flitteresem. Nem találtam. Szép lassan beletörődtem, hogy nincs meg, és nem görcsöltem tovább rajta. Szerencsétlenségnek könyveltem el. Majd meglesz, ha meg nem, akkor annak úgy kellett történnie.
Ma, amikor játszós melegítőt kerestem a szekrényemben a délutáni palántáláshoz a nagyszülőknél, előkaptam egy régi kedvencet. A mackó naci és a pulcsi egymásra volt hajtogatva. Ahogy felemeltem a nadrágot, alig akartam hinni a szememnek. A fekete flitteres nyulas pólóm ott figyelt rám a pulcsimon. Miután ledobtam a nadrágot és a pólót dobálva és ölelgetve rohangáltam a lakásban, örömömben sikítoztam és ezt mondogattam:  "Megvan! Megtaláltam!". Nagyon boldog voltam. Az élet apró öröme mondhatni. Szerencsének könyveltem el.

Vajon miért most jött el az a véletlen pillanat, hogy nekem meg kellett találnom azt a fekete nyulas pólót? Csupán egy figyelmetlenség, és hanyag kereső munka eredménye, hogy félévig lövésem sem volt arról, hogy merre lehet az egyik kedvenc ruhám? Az életünk csupa szerencséből és szerencsétlenségből áll? Ki irányítja a történéseket? Vajon mi magunk?
Talán. Talán nem. Valószínűleg azért került elő a pólóm is, mert nem görcsösen kerestem, és alvás nélkül kutattam át a szekrényem minden részét. Beletörődtem, és így még nagyobb volt az öröm akkor, amikor eljött a pillanat.

Remélem mindenki életében több a szerencse, mint a negatív társa. A mai tanulság talán csak annyi, hogy tudj örülni az élet minden apró mozzanatának - még ha csak egy nyulas, flitteres, fekete pólóról van is szó! Sok szerencsét! ;)

Fáradtan és náthásan támojgok hazafelé. Fáj a fejem, alig látok, és a táskám mintha egyre nehezebb lenne. A kulcsomat kétségbeesetten keresem, majd szép lassan nyitok ajtót. Egy gyors "Helló!" után felkarolok egy pohár meleg teát és a szobám felé veszem az irányt. Ledobom a táskámat, benyomom a gépet, majd átöltözök. Egy rövid beszélgetés, közben nagy dilemma. Elég rosszul vagyok, de vajon megéri emiatt itthon maradni? Vagy inkább ma benyomok egy Neocitránt és holnap békésen megyek suliba? A kérdésekre anya válaszolt helyettem, ugyanis amikor meglátott, (persze ekkor már ki volt kapcsolva a gép), rögtön mondta h zuhany, Neocitrán, alvás. Betegen dőlök az ágyba, és azt kívánom bár ne kéne soha többé felkelni...

... Este nyolc óra, már sötét van odakint. Anya próbál keltegetni, hogy menni kéne a dokihoz - kevés sikerrel. Félálomban hallom az eldöntendő kérdést, vagy most vagy holnap reggel 7 körül. Megilyedve a reggeli időponttól kómásan öltözök, és egy pohár tea után már az előtérben veszem a kabátomat és a cipőmet. Kedd van. A doktornő kiírt a hétre. Szerdán angol doga, pénteken töri témazáró... lesz mit pótolni. Nem bánom már, csak hagy menjek aludni. Otthon kapkodom le a cuccaimat, magamba nyomok egy vajaskenyeret, majd az orrcsepp és az újabb pohár tea után ismét az ágyban fekve szunyókálok.

Szerda van, délelőtt 10 óra. Kedd 6 órától egészen idáig aludtam 2 óra minusszal és még mindig álmosságot érzek. Próbálom összeszedni magam, majd lebotorkálok a konyhába. A reggelim gondosan kikészítve, itthon sehol senki, zúg a csend. A termoszban a tea vár rám a pulton. Kicsi undorral nézek rá, és próbálok barátkozni a gondolattal, hogy meg kell innom mindet. Alapvetően nincs semmi bajom a teával, de napi több literrel, ami ráadásul gyógytea, tehát se íze, se bűze?! Na ne. Visszabotorkálok a szobámba. Két sms-t kaptam, azért mégiscsak van két ember akiknek nagyon hiányzok. Rövid válasz után újra az ágyban fekve alszok...

Péntek este. A hangom elég furi még mindig, de semmi bajom. Péntek van és itthon vagyok? Igen. Belekezdek egy újabb filmbe, és összegzésként átgondolom, hogy a napokban annyi filmet néztem, mint 2 hónap alatt. Csütörtök volt a véres és nagyon durva horrorsorozat napja. A Fűrész két legujabb része után azt hittem, hogy egy ideig nem fogok ilyen filmeket nézni. Tévedtem. Péntek este egy kevésbé vad thrillerrel zartam a napot, a Hívatlan vendég cíművel. Azért a három napos betegségem alatt belefért az időbe a Valami Amerika és a Valami Amerika 2 is, A kis hableány és az Eszeveszett Birodalom. Ahhoz képest, hogy hónapok óta nem néztem tévét, és semmiféle filmet, a napokban behoztam a lemaradásomat. Egy ideig úgy sem lesz időm újra tévézni.

Szombat este megint moziban voltam, egy igéretesnek tűnő thrilleren, a Farkasemberen. Nem vártam semmit ettől a filmtől, így nem érhetett csalódás sem. A thrillereket alapból három csoportba tudnám sorolni: félelmetesek jó sztorival, nagyon véresek gyakran semmi sztorival, és gyengére sikeredettek. Na a Farkasember a félelmetes ütős sztorival. Az egyetlen negatívum az volt, hogy feliratos, amire az utolsó pillanatban a popcornnal a kezemben jöttem rá a moziban. A végére nem érdekelt a felirat sem, hisz érthető angolsággal beszéltek a filmben. A történet jó volt, bár mint minden vámpíros, vérfarkasos és hasonló lényes darabban, ebben is el kellett vonatkoztatni a valóságtól. Egy biztos, lesz folytatása.

Összegezve a hetemet, elég betegesre majd lazára sikeredett. Kimaradtam a lomtalanítás miatt kitett konténerekben kutató emberek látványából, és a tavasz érkezését is csak ablakon keresztül láthattam, most újult erővel vágok neki a jövőhétnek, több-kevesebb sikerrel! :)

Apropó! Kedden megérkezett a jogsim, így tegnap és ma is vezettem már. Érdekes kilépni a városból, és az erdei utakon vezetni, egészen más élmény. Persze hozzá kell szokni az "új" autóhoz, hisz minden kocsi máshogy működik, azt hiszem nekem már ma is jobban ment, mint tegnap. ;)

A film rövid bemutatója:
Ismerd meg önmagad - ezt tanácsolták a régi görögök, és Percy Jackson ismeri is magát. Legalábbis azt hiszi. A 12 éves srác nem tökéletes gyerek, jó néhány iskolából kirúgták már, de ő jól elvan így is. Hamarosan azonban rájön, hogy semmi sem az, aminek látszik. Egy furcsa idegen rábeszéli anyját, hogy küldje el egy különös nyári táborba, ami nem más, mint a félistenek titkos kiképzőközpontja. Percy itt tudja meg, hogy ő igazából Poszeidón eltitkolt fia. A fiú a görög mitológia szereplői között találja magát, és kénytelen részt venni hadakozásaikban: őt küldik el, hogy visszaszerezze Zeusz ellopott villámját, amit Hadész, az alvilág ura rejteget. Percy földön, égen és föld alatt üldözi a lopott villámot, közben nagyon jól szórakozik a halhatatlanok között, és isteni szerencséje van: teljesíti a feladatát, eljut New Yorkba, ahol az Empire State Building tetején várja őt az istenek és emberek ura: Zeusz.

A film előzetesét láttam egy hónapja a moziban. Már akkor érdekesnek és különlegesnek tűnt. Nem vagyok kibékülve a törivel, de a görög mitológiában sok minden van, ami megfogott. Az egyik kedvenc mesefilmem például a Hercules, kedvenc gonosz főszereplőm pedig egyértelműen Hádész. Több átfedést találhatunk a gyerekeknek készült mesefilm és a Villámtolvaj között. Persze a két dolog egészen más.

A film úgy kezdődik, mint egy szokásos amerikai vígjáték. Helyes fiú, látszólagos boldog élettel, iskolaundorral és mégis valami baljós jellel. A váratlan fordulat aztán a műzeumban következik be, ahol hirtelen a srác úgy érzi magát, mintha egy álomba csöppent volna. Látszólag elég lazán kezeli Percy a hirtelen jött információkat, miszerint félisten, és a számára eddig ismeretlen apu maga Posszeidon. Kentaurok, istenek, lótuszvirág és mindenféle görög mitologikus lények jelennek meg a film során valóságosnak tűnő valótlansággal.

Percyt meggyanusítják azzal, hogy ellopta Zeusz villámját, amit persze nem ő tett. Kalandos útra indul az alvilágba, az Olümposzra, és mindenfelé Amerikában. A film komikus szereplője Percy "testőre", a néger Szatír, aki feldobja az egész sztorit a poénjaival és az érdekes testével.

A film magával ragadja a nézőt. Belecsöppensz egy varázslatos történetbe, és csak ámulsz és bámulsz a díszletek, szereplők és fordulatok láttán. És, hogy sikerül-e Percynek visszajuttatnia a villámot Zeuszhoz? Túléli-e az alvilági megpróbáltatásokat? És mindeközben megjelenik-e a sztoriban a szerelmi szál? Ezekre a kérdésekre kaphatunk választ, ha megnézzük a Villámtolvaj című filmet. Jó szórakozást!

A film trailerje: https://www.youtube.com/watch?v=C9_kRHuGV0s&translated=1

Minden évben van a közgében egy Táncsics hét, amely teli van feledhetetlenebbnél feledhetetlenebb eseményekkel. Előadások, versenyek, játékok, és sok jó dolog van ezen a héten. Minden évben van egy bizonyos nap, amelyen az osztályok versenyére, a Táncsics Kupára kerül sor. A hét utolsó napján pedig a díjátadó és a záró ünnepély van.

Az idei évben is sok előzetes tanulmányi versenyünk volt, többek között műelemző, angol és német. A hét folyamán szintén sok érdekes csapat versenyre is sor került, melyek közül az egyik, amelyiken én is részt vettem, a Gazdasági Bungee Jumping. A feladatok olyanok voltak, amelyek a közgazdaságtannal kapcsolatosak, mégis játékosabbak. A többiek szerint a matekverseny is egész jó volt, bár ezen idén nem indultunk az osztályból csapattal.

A hét nagyon zsúfolt volt, főleg azért, mert volt benne egy Nőnap és egy hangverseny is. A hétfő szuperul sikeredett összességében. Bár a Kidobó döntőben sajnos az osztályunk csúfos verséget szenvedett, -nem csak a mi hibánkból-, utána várt ránk egy nagy meglepetés. A nagyszünetben az összes közgés fiú kivonult az udvarra, beálltak egy szív alakba, és piros kartont tartottak a fejük fölé (akinek nem volt karton, az matracot). A lányok az ablakokból figyelték a "műsort", érdekes látvány volt :) Köszönjük fiúk!
A következő szünetben az osztálytársaktól kaptunk egy-egy szál piros szegfűt is ajándékba, és én még pluszba egy szál rózsát is a barátomtól. Szóval a hétfő jó volt.

A keddről talán csak azt tudom mondani, hogy pörgős volt. Reggelről elmaradt az első órám, utána pedig egy Motoros előadást néztünk végig. A lényege röviden a motorozás veszélyei voltak, a sebesség iránti függőség, és a következmények. Délután a motoros szimulátort is kipróbálhattuk, érdekes volt. Kedden egy rendes órám volt, mert utána megint előadáson vettem részt. A "Várkutatás Nógrád megyében" címmel előadott előadás érdekes volt, bár volt olyan pillanat, amikor az adott képen nem láttuk azt, amit látni kellett volna, olyankor az osztálytársakkal nevettünk egy jót, és hallgattuk tovább. Tehát a kedd is érdekes volt.

Szerdán volt a hangverseny. Valami jazz féleség volt, igazából sosem igazodtam el a hangversenyeken. A legfőbb baj az, hogy kötelezővé tették, mert elképzelhető, hogyha nem a kötelességet látjuk benne, akkor talán élveznénk is. Így semmi esély rá.

Csütörtökön került sor a Táncsics Kupára. A téma az ókor volt, tehát az egész iskola ókori jelmezbe öltözött be. Én arab nő voltam, egy kék ruhával és fekete kendővel a fejemen, arany kiegészítőkkel. A legtöbben persze a görögök voltak, egy lepel és meg is van oldva az egész. A legkülönlegesebbek a kínai jelmezesek voltak szerintem. Délben kezdődött az osztályok versenye. A feladatok között volt sok gyakorlati és elméleti is. Ebben az évben nem vettük valami komolyan ezt a versenyt, úgyhogy kimaradtunk egy pár dologból is.

A hét csattanója a Táncsics Gála volt, amelyen közgés diákok léptek fel a Józsiban. Volt sok táncos, énekes produkció. Fellépett az egyik osztálytársam is, Pifka Szandi, aki elkápráztatta a közönséget a hangjával, és az általa választott Celin Dion számmal.  Különlegessége még, hogy a végzős diákok eltáncolják újra a szalagavatós táncokat. Így jövőre valószínűleg én is fellépek az osztályommal. A Táncsics hét méltó befejezése volt a Gála, sok-sok jó előadással. Már most várom, hogy milyen lesz jövőre.

Bent ültem a vizsgabiztossal szemben ugyanabban a szobában amiben legutóbb is.
- Indulhatunk kisasszony? – kérdezte tőlem egy kicsit kimérten.
-  Igen, menjünk. – egy halvány mosollyal zártam az utolsó szavaimat, hisz eszembe jutott apa, hogy otthon utolsó intelemként ellátott pár jó tanáccsal, többek között azzal, hogy próbáljak meg a vizsgáztatóval emberi és kedves lenni. Bár egy ilyen helyzetben azt hiszem nem tud az ember barátiasan hozzáállni a dolgokhoz, hisz mégiscsak pénz, idő és türelem forog kockán.
Lassan ballagtam a sötétkék Toyota Yarishoz. Már egészen megismertem a kisautót.
- A gumik rendben vannak. A kormánnyal szintén minden rendben. A fényjelző készülékek rendben vannak – közben erősen füleltem arra, hogy mit mond a vizsgáztató az oktatómnak, ugyanis ekkor beszélték meg, hogy milyen útvonalon akar majd vinni. Elcsíptem egy halk szófoszlányt, miközben a lámpákat ellenőriztem. „Vásártér”. Gyorsan átgondoltam, hogy merre van, mik vannak ott. Buszmegálló, gödrök, balra a megyeháza és a tűzoltóság, óóó hát múltkor is arra mentem.
- Minden rendben az autóval? – unta meg a vizsgabiztos az ellenőrzésemet.
- Igen. – hagytam rá.
- Akkor induljunk – sürgetett, majd beült a kocsiba.
Percekig kereste a hátsó ülésen a biztonsági övet, majd mikor megtalálta kicsit zavartan tudtomra adta, hogy itt az idő, most már tényleg mennem kell.

A motor már zúg. Hogy is volt? SIKK. Sebesség, Irányjelző, Körültekintés, Kézifék. Indulás. Egy gyors fékpróba az elején, amit mondani is kell, nehogy azt higgye, hogy nem vagyok százas… Ahogy gördülök lefelé a Professzionál mellett, és jelzek balra, majd megállok egy percre, hogy elengedjem az autókat, hirtelen kikapcsoltam. Már nem zavart, hogy ott van hátul a vizsgabiztos. Teljesen átszellemülten csak a vezetésre koncentráltam, és az utasításokra, „jobbra megyünk, majd a lámpánál balra”. Megfordultam egy ívben a GT után kicsivel. Majd parkoltam a Pécskő úton egy autó és szegély közé orral. Kitolattam és mentem tovább. Levitt a kórházhoz is, emlékeztem a táblákra, figyelni kell a 40-esre. Megfordultam a „Gyivinél”- azt hiszem úgy hívják.
- Jól van kisasszony, akkor menjünk vissza kiindulási pontra – mondta a vizsgabiztos.
Ijedten az órára néztem. 8:34. Amikor utoljára ezt hallottam, hogy menjünk vissza a kiindulási helyhez már tudtam, hogy megbuktam. És most megint hallom ezt a bizonyos „kiindulási pontot”. Még mindig magas vérnyomással, és dübörgő szívvel vezetek vissza a kiindulási ponthoz. 40-es tábla a piacnál, majd irányjelző balra a Professzional-nál. Jobbra irányjelző, és kettesben döcögés a végéig.
- Álljon le oda jobbra – hallom az végszót.
Leállítom az autót és hátra fordulok. Bevillant egy pár gondolat, amit utoljára az oktatóm mondott: „Akármi is lesz, nézz a szemébe és hallgasd végig amit mond”. Így teszek. Darálja a szöveget, a felét nem veszi be az agyam. Egyik fülemen be, a másikon ki. Hol van a szó? Megbukott vagy megfelelt? 1-es vagy M kerül a vizsgakártyába?
- Hát Zsófia átengedem, de lehet, hogy meg fogom bánni később. – innentől kezdve még mindig nem lehettem biztos a dolgomban.
Átnyújtott egy lapot. „Ez meg mi, múltkor ilyet miért nem kaptam?”
- Itt írja alá – utasítanak. A kezem remeg miközben próbálom odafirkantani a nevemet az adott helyre. „Hol a vizsgakártyám? És mi ez a lap?”
Kiszáll a kocsiból, elköszönök. Az oktatóm néz rám és vigyorog. Nézem a lapot, és keresem a betűt vagy a számot. Ez egy M. Egy M. Na de mi is az az M? Most akkor megbukott vagy megfelelt? Miért nem lehet normálisan kiírni? Mi az a pár betű már?
Beugrott! Megfelelt! Ez baromira megfelelt! Sikerült! El sem hiszem. Köpni-nyelni nem tudok. Örömkönnyek folynak az arcomon. Az oktatóm csak nevet. Remegve kiszállok a kocsiból. Keresem a táskámat és a kabátomat, hisz utánam szintén ebben a kocsiban fognak vizsgázni és ugyanúgy az oktatómmal. Elrakom a személyi igazolványomat, majd keresem a telefonomat.
- Most akkor mi a teendő? – fordulok az oktatóhoz tanácstalanul.
- Menj be és add le az elsősegély kártyádat.
Eufórikus állapotban (ezt a szót szerdán tanultam magyar órán, és azt hiszem ezt az élményt kifejezi, amit ekkor éltem át) megyek az ablakhoz, és mondják, hogy hétfőn jöjjek vissza.
Elköszönök és indulok suliba. Hívom anyát, apát, majd sorban mindenkit a családból. Nagypapám a bukásomkor felhívott, annak ellenére, hogy nem szereti a mobiltelefont, felhívott. Így ő volt a harmadik akinek szóltam. Örült. Ahogy mindenki. Velem együtt. Túl vagyok rajta, igaz csak másodszorra sikerült, igaz a körülmények is segítettek, de sikerült - és ez a lényeg.