Pár napja történt csupán, hogy késő este (vagy inkább kora hajnal) lázra ébredtem. Egy gyógyszer, hidegzuhany és pár pohár tea után, már viszonylag jól lettem. De vajon mi okozhatta? Hozta magával a reggel a töprengést. Általában mielőtt lázam szokott lenni, mindig fáj a torkom, ez most kizárható volt. Mikor rájöttem, hogy az ok viszonylag egyszerű, egy vírus csupán. Na persze nem a H1N1, ami oly sokunkat rettegésben tart manapság.

Bár kezdetben csak azt hittem, hogy puszta gyomorrontásról van szó, végül rá kellett jönnöm, hogy a helyzet cseppet sem ilyen egyszerű. Ahogy átálltam a diétás étrendre, és még mindig nem múlt el a problémám, kénytelen voltam áttipegni a doktornőhöz, aki kétféle gyógyszer és egy heti igazolás kiséretében küldött haza. Szemeim előtt rögtön a közgadaságtan dolgozat lebegett, amit szerdán írnánk, és felcsillant egy kis szikra bennem, hogy talán megúszom. Sajnos az egész helyzet nem ennyire nevetséges.

Három dolog miatt sem. Az egyik az a fizikai fájdalom, amit a hasamban érzek néha. Szerencsére nem gyakran, de előfordul. A másik az a por, amit vízben felkeverve kell meginnom napi háromszor, és elvileg segít... Azt nem tudom, hogy mit csinál a szervezetem ezzel a szörnyű keverékkel, de, hogy nem jó íze van az egyszer biztos. Talán még enyhén fogalmaztam, amikor azt írtam, hogy "nem jó", a borzalmas kifejezés találóbb.
A harmadik fő problémám az étel. Bár széles a kínálatom: pirítós, ropi, Albert keksz, barnarizs, főtt krumpli, alma, banán; néha el sem tudjuk képzelni, hogy mit jelent ezeknek az ételeknek az evése napokon keresztül. Amikor egészségesek vagyunk eszünk mindenféle dolgokat, a mekis kajától kezdve a pizzáig (néhányan a kínait is bevállalják), de amikor betegek vagyunk, valahogy minden ilyen "káros" étel sokkal csalogatóbban hat.

A harmadik napi kényszerdiétán vagyok túl, és elkezdtem írni egy listát, hogy miket fogok enni, ha meggyógyultam. Többek között szerepel a listámon egy nagy(!) pizza (bár most úgy gondolom, hogy meg tudnám enni, a valóságban kétlem, hogy így lenne), és még sok-sok finomság. A mindennapokban sem szoktam például oldalszalonnát enni zsíroskenyérrel, azért elég csalogatóan kukucskált rám ma is a bacon szalonna a hűtőből - de csak azért, mert tudja, hogy nem ehetem meg!

Ma elhatároztam, hogy akármi is legyen, enni fogok valami jobbat! Jobbat, mint a főttkrumpli és a pirítós páros. Azért persze maradtam az egészséges határokon belül, így be kellett érnem egy szimpla levessel. A telefonos segítségkérés után, hozzáláttam a tervem megvalósításához. Miután a vízbe beledobáltam a répákat, egy maréknyi tésztát, jöhetett az ízesítés. Előkaptam a levesek legjobb barátját a Vegetát, és valami fűszerkeveréket még, és mint aki hetek óta nem evett, csak szórtam bele a vízbe. Természetesen a só sem maradhat ki a mutatványból - mire rájöttem, hogy a Vegeta amúgy is sós, már késő volt... A "levesem" inkább hasonlított a tengervízre, mint egy átlagos levesre. Miután párszor ellenőriztem, hogy jó-e már a tésztám (persze a nyelvemet égette a forró "főzet" mindeközben), tutira garantáltam, hogy az elkészült levesemből szinte semmit se érezzek. Türelmetlen voltam, de legfőképpen ÉHES!

A végeredmény még engem is meglepett. Először nagyon bejött a frissen főtt levesem. Élvezettel nyeltem minden egyes cseppjét. Annyira jóízűen ettem, hogy még apum is kért belőle. Na itt kezdődött a gond. Előzetes figyelmeztetés után sem tántorodott meg a feladattól, "már pedig ő ezt a levest meg fogja kóstolni!". Igazán nem panaszkodhatok rá, amit kiszedett, azt megette - magam sem értem, hogy hogy. Mert én, aki alig evett valamit, napok óta, és éltem-haltam egy tál (szinte mindegy hogy milyen) levesért, meg tudtam enni, de, hogy ő!, aki a levesből is csak a minőségit szereti, hogy tudta megenni, máig sem értem.

Utólag tudom, hogy a répa még nem főtt meg teljesen, a tésztából lehet, hogy volt pár kemény, és a Mediterrán-tenger a levesem nyomába sem ért sóügyileg, számomra mégis maga volt a Levesek Levese! Az a mennyei leves, amit én csináltam, bár szörnyű lett, nekem maga volt a tökéletesség az utóbbi napok után. Azt hiszem, ennél már csak jobb leveseket tudok csinálni a hátralévő életemben... :)