A cím talán kifejezőbb angolul, mint magyarul. Azért nem mulasztom el a fordítást sem az elejéről azoknak akik vagy németesek, vagy csak nem szeretnék előkapni az online szótárt ha esetleg nem jut eszükbe ennek a pár szónak a jelentése. Tehát "Egy igaz tündérmese". És, hogy miért lett ez a címe a mai bejegyzésnek? Hát azért, mert mostanában úgy érzem magam, mintha egy igazi tündérmesébe csöppentem volna...

Bár nem az Óperencián túl élek (Salgótarján messze van attól), és nem is egy kastélyban (helyette egy sorház lakásában), és bár a tündérmesékből hiányzik az iskola, mégis ebben a történetben nagyon fontos szerepe van. Ma is rájöttem arra, hogy miért érdemes suliba járni. Ha nem lenne ez a "kötelesség", akkor nem hiszem, hogy lenne ennyi időnk egymásra a legjobb barátnőimmel és osztálytársaimmal. Így kénytelenek vagyunk bejárni kötelességből AZ "iskolába", ami pozitívan nézve egyáltalán nem szörnyű.

Ma mivel Kittivel és Anettel átadtuk a helyünket szinte futva a dolgozatíróknak (nem lettem volna a helyükben), beültünk a terem utolsó sorába, hisz csak ott volt hely. Mivel szemüveges vagyok, szinte mindenhol a terem elejében ülök. Érdekes volt egy teljesen új helyről figyelni az órát, és legfőképpen a többieket. Azt hiszem megértem azokat is, akik szeretnek hátul ülni, hisz innen minden látszik, vagy éppen semmi sem. Lehet látni, ahogy az első két sorban küzdenek a papírlapokkal a többiek, ahogy mindenki leköti magát a mellette ülővel, vagy csak belemerül a saját kis életébe. Ahogy jobban belegondolok egész életemben a terem elejében, vagy maximum a közepében ültem. Egyrészt a szemem miatt, másrészt pedig szeretek képben lenni a dolgokkal. Az első sorokban lehet hallani, amit a tanár csak úgy "véletlenül" megemlít, mindig tudjuk, hogy mikor van röpdoga, vagy váratlan felelés - és még látok is.

 Ma örültem, hogy hátra ülhettem. A három másik padtársammal egész jól elvoltunk közgazdaságtan órán (továbbiakban kgt). Dia, aki a bal oldalamon ült, csak nevetett azon, ahogy Kitti, aki a jobb oldalamon ült és én nevettünk. Anett kettővel jobbra tőlem, először nem értette, majd beszállt ő is. A lényege az volt, hogy Kitti rajzolt egy kis ábrát - rajzolt volna. Az pici cica rajz elég érdekesen sikerült. Először ezen nevettünk, majd elindult egy láncreakció, és már ott tartottunk, hogy mindent viccesnek találtunk. A legjobb az egészben, hogy a mai nap folyamán nem a kgt volt az egyetlen óra, amikor több percen keresztül teljes szívből kacagtunk.

Amikor esténként bekapcsolom a gépet, majd bejelentkezek MSN-re, már második alkalommal vár egy aranyos üzenet. Amikor elolvasom, mindig ugyanazt érzem: mérhetetlen boldogság és öröm. Azt hiszem az ilyen dolgokért igazán érdemes élni. Egy-egy vidám nap a suliban, egy váratlan telefonhívás, egy váratlan sms vagy üzenet, a szüleid büszkesége, amiért jól teljesítesz. Ezek azok a mozzanatok, amikért szeretem az életet. És pont ezek miatt gondolom úgy, hogy "I live in a real fairytale." :)