Abban a szerencsés helyzetben vagyok, hogy elegendő 6:30kor felkelnem reggelente. Ezt általában a hét vége felé megtoldom pár szundival is reggelente ahogy csörög az ébresztőm. Tegnap este elhatároztam, hogy vagánykodok egy picit, és a megszokott fél 7es ébredés helyett, megtoldom a pihenőt 20 perccel, így 6:50 kelek. Legalábbis keltem volna. Figyelmetlenségemben 07:50-re állítottam be az ébresztőórámat, ami egy órával később van annál, ahogy szerettem volna. Mindezt persze csak reggel vettem észre.
07:05-kor benyit a szobámba anya, én persze a paplan alatt a jó melegben pihengetek, hisz abban a tudatban vagyok, hogy a telefonom úgyis jelezni fog a kellő időpontban.
- Zsófi, te mikor kelsz? - teszi fel a nagy kérdést anya.
- 7:50 - ebben a pillanatban tudatosultam azzal, hogy hiba került a szerkezetbe, és csaknem egy órát elnéztem.
- Az nincs későn? Most van 7 óra.
Ebben a pillanatban úgy ugrottam ki az ágyból, mint akit ágyúból lőttek volna ki. Az öltözés, sminkelés, ékszerezés még sosem ment ilyen gyorsan, mint ma reggel. Csaknem 10 perc alatt kész lettem mindezekkel. Ehhez még jött az 5 perc reggeli ideje, egy darab tükörtoját barnakenyérrel és paprikával. 07:15-kor teljes készenlétben hívtam Annit, hogy mehetünk suliba, a szokott helyen találkozzunk 2-3 perc múlva.
Zsani, a hugom akkor ért le az étkezőbe, amikor én már induláskész voltam. Bár kért, hogy maradjak és várjam meg, szegényt leráztam és mondva sietnem kell, el is indultam egy halk "Sziasztok" kiséretében. Alighogy kiléptem az ajtón, az első pár méter után elkezdett esni az eső. Vadul keresem az ernyőmet, hogy a szemüvegem ne legyen vízcseppekkel teli. Az ernyőm sehol. Ekkor tudatosul bennem, hogy az ernyőm a szobámban lóg a szokott helyén teljes nyugalomban. Egy gyors sprint után, kérem anyát, hogy dopja le, de azonnal. Zsanett addigra végzett a reggelivel, öltözik, siet, egy újabb lehetőség arra, hogy velem jöjjön suliba. A percek vadul telnek, "Anni már biztos rám vár"-gondolom magamban. Egy kis Deja Vu-vel indulok újra, mostmár Zsanettel együtt.
Miután Anni csatlakozott hozzánk, és már majdnem odaértünk a hugom iskolájához, amikor a következő történik: " TESICUCC!" Persze ez is csak én lehettem, a tesicuccom ahelyett, hogy a kezemben lett volna, a szobámban volt az asztalom mellett. Hugom lecsatlakozik, majd mi ketten Annival folytatjuk az utunkat, én már a telefonom után kutatva.
Hívom apát, meg is találja, "Jó mindjárt viszem" hangzik a válasz.
Kitartó barátnőmmel szobrozunk a megbeszélt helyen, és figyelgetjük az óránkat, reménykedve abban, hogy talán lassabban telik majd az idő miattunk. Eltelik 5 perc, megérkezik apum, tesicucc a kezemben végre. Innentől kezdve Annival egy gyors gyaloglásba kezdtünk - nevezhetnénk lassú kocogásnak is akár. Az eső szakadatlanul esik, az esernyő kicsi, a fél karunk mindkettőnknek vizes. Miután a suliban helyet foglaltam az osztályomban a megfelelő teremben, csak egy dolgot tudtam tenni: nevetni tiszta szívből. Így még sosem indult a hétfő reggelem.
Persze a tanulságot is levontam: jobb az, hogyha marad a fél 7-es ébredésem, és a nyugis reggelem. Nincs szükség többszöri visszafordulásra, sprintekre, késésre és telefonos segítségre is. Érdekes egy reggel volt, az biztos. :)